A Budai Polgár következő oldalain az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából négy visszaemlékezést olvashatnak. Kevés élő tanúja van már ennek az időszaknak, ezért is tartjuk nagyon fontosnak, hogy ezeknek a személyes hangvételű soroknak a közlésével közelebb hozzuk Olvasóinkhoz a forradalom napjait.

Valljuk, hogy nemcsak a történelemkönyvekből megismerhető, „nagy” események fontosak, hanem azok is, amelyek ezek árnyékában történtek kerületünk lakóival: ki a rábízott fiatalokat védte, ki az utcákat járva igyekezett a túlkapásokat mérsékelni, kit éppen Debrecenbe szólított a parancs, de olyan is volt, aki éppen ezekben a napokban kötött házasságot.
A szövegek között a Fortepan gyűjteményéből származó képeket láthatnak, amelyek egy részét Mácsai István festőművész készítette.

Rendhagyó házasságkötésünk története 1956-ban
Jakabfalvy Gyula Széll Kálmán térre és a Retek utcára vonatkozó visszaemlékezései idén tavasszal jelentek meg lapunk 4. számában. Később is kaptunk tőle egy nagyon érdekes írást, amely a forradalom napjait idézi fel, de úgy, hogy nem elsősorban a harcokról, hanem egy különleges házasságkötésről szól.


Jakabfalvy Gyula és elesége 1956-ban, majd a 60. házassági évfordulójukon
Mindkettőnk élete nagyon mélyről startolt, főleg Juliannámé, ugyanis még csak nyolc hónapos volt, amikor az édesapja 1936-ban fiatalon, szívbetegség következtében meghalt. Anyósom egyedül maradt egy fiú- és két leánygyermekkel, ennek ellenére nagyon nagy nehézségek között, tisztességgel mégiscsak felnevelte őket, amiért minden tiszteletet és elismerést megérdemel. A gyerekek már egészen kis korukban alkalmi munkákat vállaltak különböző gazdáknál (libapásztor, kisbéres, aratásnál marokszedés stb.).
Juliannával 1953-ban ismertük meg egymást. Ő akkor a Fővárosi Villamosvasútnál dolgozott kalauzként. Kapcsolatunk az elején nagyon korlátozott volt, mert én mint az akkori ÁFOR műszerésze szinte állandóan az országot jártam, benzinkutak és üzemanyagtelepek javításával, karbantartásával foglalkoztam. Gyakran hónapokig nem is voltam Budapesten. Egyikünk sem ismerte a másik családját.

1956 elején vonultam be műszaki kisegítő sorkatonai szolgálatra az építő- és bányászalakulathoz, és egyikünk sem gondolta, hogy még valaha találkozni fogunk, bár néha leveleztünk egymással. Szerencsére jött az 1956-os forradalom, aminek következtében sikerült szolgálati helyemről, Miskolcról Budapestre hazajönnöm, de itthon a katonai városparancsnokság rögtön be is osztott egy gyári telephely őrségébe, ahol hónapokig, éjjel-nappal négy óra őrség és négy óra szabadidő volt a beosztásom. Sajnos ez a gyár a lakásunktól nagyon messze, Zuglóban volt, Julianna pedig a kelenföldi villamoskocsiszínhez tartozó női munkásszállásán lakott egy szobában hetedmagával emeletes vaságyakon.
Amikor Miskolcról a nagyon bonyolult, többnapos utazás után végre Budapestre értem, az első éjszakát Pestszentlőrincen, a Béke tér közelében töltöttem egy gyári kollégámnál, és csak másnap, nagyrészt teherautóstoppal és gyalog igyekeztem a Széll Kálmán térre (a Kalefre, ahogy hívtuk) eljutni. Az Üllői út után a Petőfi hídon átkelve a Móricz Zsigmond körtéren, majd a Villányi úton át mentem. Amikor a körtérre érkeztem, akkor lett vége az egyik ottani összecsapásnak, a mai G-Roby előtt egy Molotov-koktéllal felrobbantott orosz harckocsi égett. Nekem mindenképpen arra kellett mennem. Kicsit bámészkodtam, mert ilyet még addig nem láttam, és a bámészkodás közben egy csomó más nézelődő ember között Juliannámat is felfedeztem. Nagyon megörültünk egymásnak, és ettől kezdve már felgyorsultak az események.
Villamos- és autóbusz-közlekedés vagy más közösségi közlekedési lehetőség az események miatt nem volt a városban, ezért a szolgálati szabadidőm kihasználását kerékpáros utazásokkal töltöttem Zugló, Kelenföld és a Széll Kálmán tér között ingázva. A dolog nagyon izgalmas volt, mert hol itt, hol ott akartak lelőni, de szerencsémre ez nem sikerült. Az őrségen kívül fegyvert nem viseltem, csak egyenruhát. De hát a sötétben minden mozgó célpont fekete, és minden egyenruhás gyanús volt, és a forradalom alatt közvilágítás sem volt Budapesten.

Fotó: FORTEPAN/Adományozó: Mácsai István
1956. december 9-én egy újabb szabad négy órámban kerékpáron elmentem Kelenföldre, majd onnan Jutkámat a vázra ültetve átmentünk a Széll Kálmán téri lakásunkba édesanyámat meglátogatni, utána pedig ugyanezen az útvonalon (az Alkotás utcán át) vissza Kelenföldre. Körülbelül a Csörsz utcánál (a mai MOM Parknál) megkérdeztem Jutkát, hogy ráér-e másnap (ez hétfői napra esett). Ő visszakérdezett, hogy miért. Azt válaszoltam, hogy azért, mert ha ráér, akkor elmehetnénk az anyakönyvvezetőhöz házasságot kötni! Válasz: nem érek rá, mert nekem a hétfő a mosónapom! Kérdésem: és kedden? Válasz: az jó, arról lehet szó.
Meg is egyeztünk ebben, és nem is beszéltünk róla tovább csak a búcsúzáskor, de akkor is csak annyit, hogy akkor én egy nap szabadságot kérek az őrparancsnoktól, és jövök érte kedden reggel körülbelül kilenc óra felé, addig keresse meg a bátyját, és kérje fel tanúnak! Ezután gyorsan visszamentem Zuglóba, ahol újra szolgálatba álltam, és kétszer négyórás őrséget vállaltam, hogy másnap elmehessek az esküvőnkre!
A Jóisten akaratából december 11-én kedden meleg, napos idő volt, így aztán zakóban, télikabát nélkül mentünk el a Budapest II. kerületi Tanácshoz. Onnan átgyalogoltunk a Széll Kálmán térre, ahol a katonaruhámat civil öltözékre cseréltem, és kedélyesen közöltem édesanyámmal és férjével, hogy „majd jövünk, elmegyünk házasságot kötni”. Anyámék ezt viccként értelmezték, és nem is volt hozzászólásuk.

a Széna térnél a Széll Kálmán (Moszkva) tér felé tartva
Fotó: FORTEPAN/Adományozó: Mácsai István
Abban az időpontban a II. kerületi Tanács a mostani ORFI épületében székelt a Frankel Leó úton, a Lukács fürdővel szemben. Amikor odaértünk, kiderült, hogy a hivatal ugyan nyitva van, de aznap tartják a forradalom utolsó sztrájkját. Csak a fizikai dolgozók – a portás, a fűtő, a karbantartó stb. – sztrájkolhattak, a köztisztviselők nem, de bent kellett tartózkodniuk az épületben. Mivel se fűtés, se villany nem volt, mindnyájan a nagy tanácsteremben múlatták a napot, illetve a forradalmi időben a budai oldalon elhunytak halotti anyakönyvezését végezték. A hosszú tárgyalóasztal tele volt az elhunytak személyi igazolványaival (becslésem szerint több mint ezer példánnyal), ezeket dolgozták fel. Sok haláleset volt ezekben az időkben, de ezek nem mindegyike volt összefüggésben a forradalommal.
Illedelmesen köszöntem és megkérdeztem, hol találom az anyakönyvvezetőt. Egy hölgy – télikabáttal a vállán – mondta, hogy ő az, és kérdezte, mit szeretnék tőle, majd a következő beszélgetés zajlott közöttünk:
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mire van szükség a házasságkötéshez.
– Nem kell más, csak a személyi igazolványok meg két tanú – válaszolta a hölgy.
– Akkor most is meg lehetne a dolgot oldani?
– Igen, de ki az a marha, aki ilyen bizonytalan időben házasságot akar kötni?
– Hát mi vagyunk ezek az őrültek, és nagyon kérem, ne küldjön el minket, mert nekünk csak most van erre időnk.
– Maguk meg vannak őrülve! Ha kimennek az épületből, akár még le is lőhetik magukat – mondta az anyakönyvvezető, ugyanis ekkor még voltak szórványos lövöldözések.
– Nem baj! Ez a mi ügyünk, essünk túl rajta!
– Na, jöjjenek és hívják be a két tanút is!
Ekkor jöttünk rá, hogy nekünk csak egy tanúnk van. Sebaj, a sógorom kiment a folyosóra, ahol egy csomó ember lődörgött, mert nem tudták az ügyeiket intézni. Ott megszólított egy ismeretlen hölgyet és felkérte a tanúzásra. Szerencsénkre a hölgy, akit sem előtte, sem utána sem láttunk soha többé, vállalta a tanú szerepét, így aztán már együtt volt a csapat.
Az anyakönyvvezető hölgy kinyitotta a szobában levő vaslemez szekrényt, majd hosszas kutatás után elővett egy széles, nemzeti színű átalvető szalagot, amelyre a legnagyobb meglepetésünkre a Szent Korona volt hímezve. Ez 1945-ig volt használatos. A szalagot magára vette, így adott össze bennünket. Ennél nagyobb örömet nem is tudott volna okozni! Megkérdeztem tőle, hogyan tudta megőrizni eddig ezt a szalagot. Ne felejtsük el, hogy ez 1956-ban volt, amikor a Rákosi-féle, búzakalászos magyar címer volt a hivatalos jelképünk, a Szent Korona pedig már régen be volt tiltva. Nem is beszélve arról, hogy ez a jelenet az akkori tanács (ma polgármesteri hivatal) irodájában zajlott, amely akkor a politikai hatalom megtestesítője volt. A válasz nagyon logikus és feltehetően inkább csak állami tisztviselők számára volt érthető: a szalag a többi dologgal együtt hivatalos „leltári tárgy”, ezért csak hivatalos selejtezési eljárással lehetne kidobni, de eddig itt még az utóbbi évtizedekben nem volt selejtezés, ezért minden évben leltározásra is kerül, hiszen „társadalmi tulajdon”.
A szertartás és a beszélgetés végén hatalmas dörrenés hallatszott be az utcáról. Azonnal kinéztünk az ablakon és megdöbbenve láttuk, hogy egy katonai teherautó áll lángokban, amelyről több pufajkás ugrált le. Feltehetően Molotov-koktélt dobhatott valaki az autójukra, mert annak volt ilyen hatása, eléggé ijesztő látvány volt, mert ez már várhatóan nagy megtorlással járt. Mindezek után minden idegen résztvevőnek megköszöntük az együttműködést, és ki-ki ment a saját útjára. Mi Juliannámmal visszagyalogoltunk a Széll Kálmán térre anyámhoz, és bejelentettük, hogy mostantól kezdve házaspár vagyunk! Anyukám nem akarta elhinni, hogy ez nem vicc, hanem a valóság, majd miután magához tért, megkérdezte, hol fogunk lakni, mert nála sajnos nincs plusz két személy részére szálláshely. Mondtuk, ez nem probléma, mert Julianna továbbra is Kelenföldön a BKV (akkor még FVV) női munkásszállásán fog lakni, én pedig még várhatóan két évig katona leszek, ezért a szállásomról a hadsereg fog gondoskodni. Akkor még nem sejtettem, hogy az a katonai alakulat valójában már csak papíron létezik, és én – sokadmagammal – úgy teljesítek szolgálatot, hogy elvileg már le kellett volna szerelnem. Szerintem édesanyám a meglepetéstől fel sem fogta, hogy úgy kötöttünk házasságot, hogy előre senkit sem avattunk be. Ezek után átöltöztem a katonaruhámba, kerékpáron elvittem „ifjú arámat” a szállására, és máris mentem a zuglói szolgálati helyemre. Ott a barátaim, bajtársaim szintén nem akarták elhinni a történetet, de a házassági anyakönyvi kivonat meggyőzte őket. Majd megvacsoráztam egy nagy karéj zsíros kenyeret hagymával, és szolgálatba álltam egész éjszakára. Bármilyen hihetetlennek hangzik, a nászéjszakámat egy AK jelű gépkarabély társaságában töltöttem, és figyeltem az őrhelyemen elvégzendő feladatokra. Egyszóval 1956-ban egy rendhagyó, hihetetlen történet kezdődött el, amelynek egyértelműen én voltam az őrült szerzője és felelőse!
Jakabfalvy Gyula

Naplórészletek 1956-ból – forradalmi emlékeim
Subai József emlékeit a forradalom hetvenedik évfordulója alkalmából felesége küldte el szerkesztőségünknek. Mint írta, férje „születésétől a mai napig II. kerületi lakos, és így élte át a történelemformáló napokat.” Visszaemlékezése naplószerűen eleveníti fel a forradalom napjait. (A visszaemlékezést terjedelmi okok miatt egyes pontokon rövidítve, tömörítve közöljük.)
1956. október 23.
Jómagam mint ipari tanuló (inas) húszévesen a Ganz Villamossági Gyárban voltam reggel 7 óra óta. A mesterek hozzák és terjesztik az információkat. A többségük ugyan párttag, de csak az érvényesülés miatt, harminc százalékuk Pest környéki sváb családból való. A munka végeztével már a legtöbben nyíltan beszélik, hogy megyünk a Bem térre. Én is megyek.

A téren már nagy a tömeg. Hírlik, hogy a Műszaki Egyetem hallgatói jönnek a Duna-parton. Mindenki vár. Bessenyei Ferenc színész felmászik a Rádió közvetítőkocsijára (Csepel teherautó bódéval), és elszavalja a Szózatot. Érkeznek az egyetemisták nemzeti színű zászlókkal, és a közepükből kivágják a vörös csillagos címert. Teherautókon munkások jönnek, zsúfolódik a tér, egyre hangosabbak a skandált jelszavak, követelik a téren álló Külügyminisztériumra a magyar zászlót. („Nemzeti zászlót a Külügyre!”) Az akkor még működő laktanya térre néző tetején a katonák felszedik a cserepeket, és nemzeti zászlóval bújnak ki a tetőn.
Veres Péter író, aki a Rákosi-kormányban volt honvédelmi miniszter, szintén felmászik a közvetítőkocsira, ami mellett én is állok, és féltő hangon kiabálja, hogy „fiúk, ebből baj lesz, menjetek haza!”. A kocsi körül állók közül néhányan elkapják a lábát, és lehúzzák.
Nincs értelme tovább állni a téren, a lengyelek iránti szolidaritás már rég átcsapott kormányellenes tüntetésbe. Valakik elkezdik kiabálni, hogy „menjünk a Parlament elé!”. Hosszú, tömött sorban vonulunk a Margit hídon át a Parlament felé, én egy-két összeverődött műhelybelivel és főleg Pócsy Laci inas barátommal. A hangulat emelkedett, tíz éve nem lehetett hasonlót csinálni, az emberek, főleg a csinos lányokkal karöltve vonulnak, közben mindig felhangzik a Himnusz, amit eddig csak a templomban lehetett énekelni, ott is csak a nagy ünnepek miséi végén.
A Kossuth téren, mire odaérünk, már rengeteg ember van (ezrek), Nagy Imrét követelik, hogy jöjjön ki. Senki nem jön ki a Parlamentből, sötétedik, leoltják a közvilágítást, csak a nagy vörös csillag világít a kupola tetején. Az emberek újságfáklyákat gyújtanak, és felhangzik az „oltsák el a csillagot” – egyre hangosabban. Nagy sokára tényleg kikapcsolják, a tér tapsol.
Kezd hideg lenni, de senki nem megy el, követelik, hogy Nagy Imre szóljon. Seres, a Ganz marósa, aki velünk van, kabátja alatt melengeti frissen szerzett tüntető partnerét, még mindenki gondtalan és örül.
Végül Nagy Imre megjelenik egy ablakban, hangszórót kap, és elkezdi: „Kedves elvtársak!” Az egész tér fütyül és hurrog. Újrakezdi, most megszólítás nélkül üdvözli a demokratikus ifjúságot, amely javítani akar a demokratikus renden… Majd felszólítja a téren állókat, hogy énekeljék el a Himnuszt és térjenek haza. Ezzel átmenetileg kihúzta a tüntetés méregfogát. Nekünk Pócsyval úgy tűnt, hogy mára minden befejeződött, és elindultunk haza. Másnap tudtam meg, hogy akkor a Rádiónál már lőttek, és voltak halottak.
1956. október 24.
Szokásos időben 7 órára mentem dolgozni, de a gyár kapuja előtt már sok ember nyüzsgött és izgatottan beszélt. Nincs munka, sztrájk van. Harc van Pesten. A gyár teherautója az utcán, rajta már körülbelül húsz ember, én is odamegyek tájékozódni. Leugrik Rákos Sanyi, a DISZ (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége, a párt utánpótlása) titkára és tuszkolna fel a kocsira, hogy megyünk a Rádióhoz. Nekem nem tetszik a pálfordulat, a DISZ-titkárral nem megyek. Ők elmennek. Nem tudom hova, mert a hidakat – mint utóbb kiderült – mindenhol lezárták.
Nincs a közelben barátom, elindulok egyedül Pestre, de csak a Margit hídig jutok. A híd lezárva. A budai feljárónál a magyar tankok teljesen elállják az utat. Állítólag gyalog sem lehet átmenni, nem is megy senki, mert a pesti oldalon az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) már lő. Mindenki híreket cserél, bolyongok a tömegben én is.

Az emberek tömörülnek a parancsnoki tank körül. A parancsnok kint ül a torony tetején, beszélget, barátságos a hangulat, de közli, hogy ők katonák, és parancs szerint mozognak. Egyszerre egy géppisztolysorozat jön messzebbről, mindenki a hang felé fordul, de nem lapul, még senki sem tudja elképzelni, hogy fegyvertelen emberekre lőjenek.
A Rózsadombról lekacskaringózó úton áll egy Pobeda, onnan lőnek, valószínűleg ÁVH-sok akarják oszlatni a tömeget. Mindenki káromkodik, és kérik a parancsnokot, hogy lőjenek oda. Azt hiszik, megteheti. Értelmetlen kérés. Hogy az emberek kedvébe járjon, az ágyúcsövet odairányozza (nincs töltve). Mindenki ujjong, a Pobeda eltűnik.
A tömegben már találkozom puskás emberekkel, akik a Honvédelmi Szövetség fehérre mázolt puskáit szerezték meg. Megjelenik a forradalom „páncélautója”, egy dömper, puttonya körberakva homokzsákokkal, benne két gépfegyveres felkelő hasal. A jármű előrehalad, tesz egy kört, majd visszafordul. Pestre akart volna menni.
Egyszer csak érkezik egy orosz konvoj, elöl teherautók, utána tankok. Délről jönnek, a híd alatt áthajtva észak felől akarnak a hídra felhajtani, szerintünk a pesti harcokhoz. Megakadnak, mert a tömeg nem mozdul a híd felhajtójáról, és a magyar tankok sem. Már fél órája farkasszemet néz a két oldal.
Az oroszlánszobor fedezéke mögül a bokorban lapulva észreveszek egy „fehér puskást”.
– Mit csinálsz? – kérdem.
– Lelövöm a ruszki parancsnokot – mondja. Az kint áll a toronyban.
– Megőrültél? – mordulok az ötven körüli emberre, aki közben szidja az orosz katona rokonait. – Ha lelősz egyet, ezek szétlövik a tömeget.

Közben új célpontot talál magának. Pestről jön egy Skoda, mindenkinek rögtön az ÁVH jut eszébe. Meg kell állnia a tömeg miatt. Kirángatják az utast és megmotozzák. A személyi igazolványának a középső lapját nézik, mert elterjedt, hogy az ÁVH-soknak az igazolvány összefűzésénél egy pontvonal fut végig. A sok rossz hír hallatán egyre paprikásabb a tömeg, sok már a habzó szájú, bosszút lihegő, hangoskodó ember.
A személyiben valóban van pontvonal. A férfit többen megragadják és viszik az oroszlános szobor felé, hogy felakasszák, közben szidják és egy széklábbal verik. Magáról azt állítja, hogy a sütöde igazgatója. Ezt később, a forradalom leverése után az ÁVH-s kihallgatóm is megerősíti. Bevetem magam megint, hogy nem kellene önbíráskodni. A II. kerületi rendőrség átállt hozzánk (színleg), vigyék oda. Ha tényleg ÁVH-s, akkor ha győz a forradalom, majd úgyis előveszik. Öt ember közrefogja és viszi. Később a kihallgatóm szerint valóban elvitték és megúszta.
Vissza a megrekedt oroszokhoz. A felhajtó elején az első teherautó raktere üres. Egy katona vezeti, aki már háromnegyed órája ül mereven, a kormányt fogja és csurog róla a hideg verejték. Tudja, hogy próbababának küldték előre, hogy ő robbanjon, ne a tank.
Egy hirtelen mozdulat, és valaki az ablakon át a háta mögül kikapja a dobtáras géppisztolyát. Meg sem mer mozdulni, nem bántják. Hogy megakasszuk a konvojt, előveszem a bicskámat, és kezdem kiszúrni a kerekét. Valaki a másik kerék szelepét csavarja ki. A bicskát kiveszik a kezemből, más próbálkozik vele, és ekkor a közelünkben egy orosz tiszt a levegőbe (?) lő. Mindenki szétszalad, üres lesz a tér. A bicskámat azóta is keresem. Igaz, én is találtam egyet.
Csend. Lassan visszaszivárgunk. Persze akkor nem tudtuk, hogy egy katonai kocsi lukas gumival is tud menni. A magyar tankok biztonságát keressük, ott gyülekezik a tömeg.
A parancsnok rádióüzenetet kap (védősisakba épített fejhallgatón), magyaráz, majd szaftosat káromkodva lecsapja a sisakját, és a bakelit hangszóró szilánkokra törik. Át kell vonulniuk Pestre. Kérjük, ne menjenek, de ez parancsmegtagadás, és még nem a forradalom az úr. Átmennek a hídon, utánuk azonnal elindulnak az oroszok is. A tanácstalan tömeg marad, a Margit híd még mindig nem járható.
1956. október 25.
„Véres csütörtök”. Reggel nekiindultam a városnak, ezt tette a család több tagja is, más-más úton. Ki azért, hogy lásson, ki azért, hogy kenyeret, ennivalót szerezzen. Kezdtek kiürülni az üzletek, nem volt szállítás. A kormány igyekezett Budapestet megbénítani.
A Margit hidat üresen találtam, átsétáltam, mentem a Parlament felé, onnan a Rádióhoz akartam eljutni, hogy körülnézzek. A Kossuth tér körben le volt zárva, a Szalai utcánál megállítottak, hogy hova akarok menni. Mondtam, hogy csak sétálok, erre megmotoztak. Miután elvették a zsebemben hordott boxert, átengedtek.
A kordont felváltva egy-egy rendőr, folyamőr és civil alkotta. A civil valószínűleg ÁVH-s volt. Mindegyikük az olimpikonok felvonulási egyenruhájában. Ekkor rendezték Melbourne-ben az olimpiát. Csak az Astoria szállóig jutottam el, ott már vonult egy száz fő körüli csoport zászlókkal, mentek tüntetni a Parlamenthez. Elöl nagy zászlóval a Falábú. (Később híres lett a forradalomban.)
Végre volt célom. Beálltam a sor elejére. Lassan, meg-megállva haladtunk. Az Alkotmány utcában orosz tankok és páncélautók álltak. Az oroszul tudók leálltak beszélni velük, agitálni, magyarázni, hogy mi barátok vagyunk, a kormány a gonosz, el kell zavarni. Mint Buda elfoglalásakor a beszivárgó törökök, lassan a tankok tele lettek magyarokkal, az ágyúcsőbe magyar zászlót tettek.

Fotó: FORTEPAN/Adományozó: Mácsai István
Megjegyzem, ezek az oroszok a Magyarországon állomásozó seregből voltak, a tisztek jól éltek itt, nem haragudtak ránk. Sikerült az egyik tisztet rávenni, hogy a páncélautó jöjjön velünk a Parlamenthez. Feltételezem, hogy mivel a Parlament védelmére voltak odarendelve, nem is találta ezt túl rossz ötletnek. Énekelve, nagy egyetértésben értünk a főbejárat lépcsői elé. Az orosz tiszt a kocsi szállítóterében állva villogott az aranydíszes tányérsapkájában. Egyszer csak pár fiatal fiú felrohant a lépcsőn, és a kovácsoltvas kerítés ajtaján kezdett felmászni.
A Parlamentet belülről erősen védhették, hiszen reggel én is kordonon jöttem át, ami mostanra megszűnt. A Jóisten küldhetett egy sugallatot, és megfordultam, hogy elmegyek. Sajnos (vagy szerencsére) az egész forradalom alatt nagyon reálisan néztem a helyzetet. Nem tudom, kitől hallottam, de az volt az elvem, hogy halott hősökkel nem lehet országot építeni. Viszont a nagy dolgokhoz mindig kellenek hősi halottak és példaképek. Sok ilyen volt 1956-ban.
Szóval elindultam visszafelé, és ekkor a tér hangos lett a gépfegyverropogástól. Ösztönösen úgy éreztem, hogy fentről lőnek, ezért az épületek felé szaladtam. A Munkásmozgalmi (majd később Néprajzi) Múzeum falánál már lapultak páran, két beugró között levetettem magam, én is odalapultam, aztán még páran a hátamra estek. Visszanézve láttam, hogy a korábban a rácson mászó fiúk holtan lógnak a kerítésen, az orosz tiszt felsőtestével kilóg a páncélautó oldalán, a díszes tányérsapka nem esett le róla.
A téren fekvő, mászó, rohanó emberek bokrok és szobrok mögött kuporogtak, és ekkor megszólaltak a tér sarkán álló tankok ágyúi. Reszketett alattunk az aszfalt, mert körülbelül 40-50 méterre állt tőlünk az egyik tank.
Mindenki azt hitte, hogy az oroszok az orosz tiszt miatt lövik azokat, akik a tetőről lőnek, de sajnos nem. Az emberek már nem menekültek, de a lövöldözés még tartott. Ekkor a fejem felett kinyílt a szuterénhelyiség ablaka, és egy gondnok vagy takarító kinézetű, őszes hajú, alacsony néni kiszólt: „Fiúk, gyorsan nyissák ki a rácsot! Ez az egy nyílik, mert itt szokták beadni az árut.” Bemásztunk egymás után, és a néni átvezetett minket az épület hátsó kijáratához, ahol nem álltak tankok. Aznap már csak hazamentem, elég leckét kaptam.
1956. október 26–27.
Általános sztrájk, senki sem dolgozik, csak egy-két lelkes ember megy be. (Mi ipari tanulók nem.) Járom a várost, nézem a csaták nyomait, ismerősöket keresek fel. Egy-egy gócban még van harc, de rendeződni látszanak a viszonyok.
1956. október 28-tól november 3-ig
Lassan be-bejárunk a gyárba, de nincs igazi munka, csak politizálás, a párttagok lapítanak, a korábban megbélyegzettek (a reakciósok) éledeznek. Seres, a marós összeverekszik a fiatal komcsi maróssal. Ígérgetés az oroszok kivonulásáról. Lassan működik minden villamosjárat. Faluról jönnek a kenyeres, krumplis autók, a tereken ingyen osztogatják a népnek.
Megszűnik a kijárási tilalom. (Igaz, senki sem vette figyelembe.) Lassan normalizálódik a helyzet, van hivatalos hatalom, rendőrség, de párhuzamosan nemzetőrség és munkástanácsok is. Még nem tisztázódtak a hatalmi viszonyok. A kommunizmus előtti pártok elkezdik az újraszerveződést. Mi, fiatalok ferde szemmel nézzük az öregek pártszervezkedését, nem tudjuk elképzelni, hogy tíz év után vissza lehessen térni a régi pártokhoz, de nincs kialakult irányzatunk.
Motorommal körbejárok, Pesten kívül még mindig ott látom az oroszokat. Nem tudom osztani az általános optimizmust. A „hazánkban ideiglenesen állomásozó” orosz hadsereg nagy részét valóban elindítják a Szovjetunió felé, mert a vezetőik rájöttek, hogy itt nálunk „elpuhultak”, de jönnek helyettük szibériai tatár katonák, megvédeni a „Szuezi-csatornát”. Igazából fogalmuk sincs, hol vannak. November 4-e után az orosz halottak zöme ferde szemű, kis termetű fiatal, szinte gyerek.
1956. november 4.
Hajnalban ágyúdörgésre ébredünk. Bekapcsoljuk a rádiót, Nagy Imre beszél, segítséget kér a Nyugattól. Az orosz csapatok átrohannak a városon, a kormány elmenekül, vége a forradalomnak. A városban egy-egy ponton még napokig elkeseredett, de lelkes harc folyik, azonban nincs remény, hatalmas az orosz túlerő, még egy hétig bírják.
Másnap megint bemegyek Pestre. Kiégett orosz tankok, Molotov-koktéloktól feketére égett orosz katonák és elesett forradalmárok. A halottakat a lakosok a város terein, parkokban temetik el. Rengeteg a virág, a gyertya és a zászló a sírokon. Ez a kegyelet az orosz halottaknak egyelőre nem jár, az utcán maradnak, őket a szovjet hadsereg szedi később össze.
Az emberek az utcákon sok helyen sorban állnak kenyérért. A Múzeum körúton is 30-40 ember áll a bolt előtt. Jön egy orosz páncélautó, belelő a sorba. Egy nő felbukik, a tömeg szétszalad. Én az átellenes oldalról látom mindezt. Érthetetlen, de szirénázva jön is már a mentő, mintha követnék az oroszokat. Az utcán a tankokban a katonák félnek, ismerik már a Molotov-koktél-technikánkat, ezért ahol bármilyen mozgást látnak ablakban vagy tetőn, azonnal lőnek. Ettől vált romossá sok ház.
Amikor a villamos újra megindult a körúton, együtt utaztam egy anyával, aki a körülbelül nyolcéves fiának magyarázott, és mutatta a szétlőtt házakat, mondván, ha felnősz és letagadják, hogy mit tettek az oroszok, neked tudnod kell, mit láttál 56-ban. Nem részletezem. Lassan elkezdődik az évekig tartó megtorlás és a Kádár-korszak.
Subai József

Kiskatonaként a forradalomban
Lázár Bélát, akit tavaly kilencvenedik születésnapja alkalmából köszöntött Őrsi Gergely, sokan ismerik, különösen a Fillér utcai II. számú Gondozási Központban. A hölgyeknek mindig kézcsókkal köszöntő egykori eladó két évtizeden át a Váci utca egyik elegáns öltönyszalonjában dolgozott, így sokakat személyesen ismert a Kádár-kor, majd a rendszerváltás éveinek kulturális és hatalmi elitjéből. A ma is igen aktív Béla bácsi kiskatonaként élte meg az 1956-os forradalmat.
A forradalom idején egy huszonegy éves, átlagos, jászsági srác voltam hazafias érzelmekkel. Egy sorkatona, akit leginkább a kíváncsiság meg a véletlen vitt a dolgok sűrűjébe. Nem akartam soha politizálni, párttag sem voltam soha, de mindig kötelességemnek éreztem szolgálni a hazámat.
1955-ben lettem katona, egy kőbányai ruházati bolt pultja mögül soroztak be három évre a légierőhöz tartozó debreceni híradóezredhez, ahol kitanultam a géptávíró használatát. Miután megkaptam a bizonyítványt, elengedtek szabadságra. 1956. október 23-án a szüleimnél, Tápiószelén a rádióból hallottam a honvédelmi miniszter, Bata István rendelkezését arról, hogy a tábornokok, tisztek és sorkatonák azonnal térjenek vissza állomáshelyükre. Kötelességtudó honvédként felvettem az egyenruhát, és felszálltam a vonatra, amely délután négy körül ért a forrongó Debrecenbe.
Amikor leszálltam, egyenesen belefutottam a tüntetésbe. Több tízezer fiatal, idősek, munkások, hozzám hasonló kiskatonák vonultak lelkesen. Azt skandálták, hogy „le a kormánnyal!”, meg „ruszkik, haza!”. Ez tetszett, úgyhogy csatlakoztam, de nem is tehettem volna mást, mert a laktanya felé amúgy is a Piac utcán, a Nagytemplom irányába kellett volna mennem. Az Aranybika Hotel előtt Görbe János az egyik Csepel teherautó platóján állva szavalta Petőfi sorait: „Még kér a nép, most adjatok neki!” A sofőrök mondták nekünk, hogy aki akar, felszállhat, mert indulnak Ausztria felé, de bennem fel sem merült, hogy elhagyjam a hazámat.
Rendbontás nem történt, de fél hétkor mégis belehasított a levegőbe, hogy „oszolj, vagy tüzet vezénylek!”. Senki nem mozdult, néma csend lett. Erre megismételte a felszólítást a hang, de még be sem fejezte, már oldalról tüzet nyitottak a tömegre. Pánik tört ki, mindenki próbált fedezéket találni, rajtam is úrrá lett a halálfélelem. Csak arra emlékszem, hogy az Aranybika elől a Csapó utcai végállomáshoz futottam, ahol felszálltam a villamosra, és elmentem vele a laktanyába. A sortűzben állítólag harminc sebesült és hat halott volt.
Jóval később aztán a főhadnagyunktól azt hallottuk, hogy a megyei első titkár, Komócsin Zoltán adta ki a tűzparancsot az ávósoknak. Előző nap Komócsin magához rendelte a katonai alakulatok törzstisztjeit, köztük a mi főnökünket is, aki becsületes, karakán ember volt. Komócsin azzal kezdte: mozgolódik a tömeg, utcán vannak a fiatalok, és neki ez nem tetszik. Ha továbbra is tüntetnek, a katonák oszlassák szét a tömeget először riasztólövésekkel, majd ha ez nem jár eredménnyel, lőjenek közéjük. Erre Garab főhadnagy felállt, és közölte: „Mi katonák vagyunk, nem mészárosok! Fegyvertelen civilek közé nem lövünk!” Azzal a tisztek testületileg felálltak, és faképnél hagyták Komócsint. Ezek után az elvtárs az ávósokkal hajtatta végre a mészárlást. Lövetett, majd elsunnyogott, és egészen november negyedikéig lapult valahol a gazember.
A tisztek felett később a szovjet hadbíróság ítélkezett. Garab Imre főhadnagyot például négy év börtönre ítélték, amit le is ült. Az alakulatot pedig mint „ellenforradalmit” feloszlatták. A zászlóaljparancsnokunkat, Gengericzky Lajos századost beválasztották a debreceni Munkástanácsba, ő emiatt öt évet ült.
Amikor megérkeztem a laktanyába, nem volt már őrség, és mindössze egyetlen tisztként az említett Garab Imre főhadnagy próbált rendet tartani. Október 25-én a kezdődő országos sztrájk idején a vágóhíd igazgatója kérésére mi szállítottuk a húst a hűtőházból a boltokba. Másnap, 26-án Nagy Imre kormánya amnesztiát hirdetett, és a helyi börtönből is szabadon engedték a politikai elítélteket. Az ott maradt tizenkilenc igazi bűnöző – rablók és gyilkosok – is egyre agresszívebben követelték, hogy engedjék ki őket. A mi segítségünkkel fékezték meg őket, és ettől kezdve a szovjet támadásig mi adtuk az őrséget a börtönben.
November 4., emlékszem, vasárnap volt. Esélytelen lett volna ellenállni a bekerített Debrecenben. Mindnyájan sejtettük, hogy mi fog következni. Garab főhadnagy magára maradt egyetlen tisztként kettes vonalban felsorakoztatta az állományt a sportpályán, fegyvereinket magunk elé tettük a fűbe. Garab beszédet mondott: „Én veletek maradok. Ha szerencsénk van, életben maradunk, ha nem, akkor előre is búcsúzom tőletek.” Begőzölt, ostoba kirgizek jöttek be a laktanyába, artikulálatlanul ordították, hogy: fasiszt, fasiszt! Parancsnokuk egy orosz tiszt, bizonyos Seljapin ezredes volt, aki már fel is állíttatta velünk szemben a kivégzőosztagot, amikor megszólalt az ormótlan távbeszélő. Egyre vörösödő arccal hajtogatta oroszul, hogy értettem, értettem, majd leállította – a genfi egyezményre hivatkozva – a kivégzésünket. Így hát életben maradtunk. Ezért is szoktam mondani, hogy Debrecen a második szülőhelyem, folytathattam az életem. Amíg élek, szeretni fogom ezért a várost.

Fotó: FORTEPAN/Adományozó: Mácsai István

Fotó: FORTEPAN/Adományozó: Mácsai István
Elvették tőlünk a csapatzászlót – ez az MN 9127 számú zászló ki volt állítva a Hadtörténeti Múzeumban, majdnem elsírtam magam, amikor megláttam. Seljapin három önkéntest kért a laktanyánkban lévő híradóanyag őrzésére, én lettem az egyik. Kaptunk egy szerkocsit műbőr fekvőhelyekkel és három puskát öt tölténnyel, így adtuk váltásban az őrséget. Ételt az oroszoktól kaptunk, volt két kárpátaljai ukrán, aki tudott magyarul, ők voltak a kapcsolattartók. Nagyon hamar megindult a helyi magyarokkal a cserekereskedelem. Jöttek a környékbeli falusiak, kínáltak kolbászt, pálinkát új lópokrócokért, bakancsokért cserébe. Az orosz parancsnok odavolt a pálinkáért, úgyhogy a két ukrán egyre csak hordta ki a laktanyánkból, amit a parasztok rendeltek. Nekünk is jutott mindenből…
Utána elhelyeztek Újpestre a dunai flottillához. Az volt akkoriban kommunista szempontból a legmegbízhatóbb alakulat, tele rosszindulatú, arrogáns és alkoholista tisztekkel, elég rondán is bántak velünk. De fegyvert se mertek sokáig adni a debreceniek kezébe, mert ott is ellenforradalmárnak minősültünk.
Leszerelésem után aztán visszamentem dolgozni. Életem legszebb időszaka az a két évtized volt, amelyet Budapesten, a Váci utcai exkluzív öltönyszalonban tölthettem. Itt az összes prominens törzsvásárlónak számított: miniszterek, miniszterelnökök, akadémikusok, főtisztek, hírességek, valamint feleségeik és szeretőik…
Lázár Béla

Menház a Széna téren 1956-ban
Lengyel Gábor a Széna tér sarkán álló kollégiumban élte meg 1956 forradalmi napjait. Családján kívül a rábízott fiatalokra is gondja volt, két ifjú hős emlékére később emléktáblát is állíttatott.
A Széna térre néző, a Bakfark Bálint és a Varsányi Irén utca sarkán álló épületet idősek menhelyi otthonának építették 1892-ben. Az utca is a Menház utca nevet viselte 1954-ig, aztán Iparos-tanuló, majd rövidesen Ipari tanuló, végül 1994-ben a jelenlegi Bakfark Bálint utca névre keresztelték. A menház egyemeletes saroképülete az építése óta mit sem változott, még a három eredeti kapuja is megmaradt: a főbejárati és a második utcai a Bakfark Bálint utcában van, a harmadik kaput a Varsányi Irén utcai oldalon a kazánház mellett találjuk. A főkapu előtti járdaszéli védőrácsot 1956 harcai alatt egy T-30-asnál szélesebb tank papírként gyűrte össze.
Ekkor még nyitott volt a Menház utca a kockaköves Margit körút és a Csalogány utca között, amit most elzár a Bányászati Kutatónak épült irodaház. A menházban a II. világháború alatt híradósok is laktak, majd az elhagyatott épületet a főváros leányotthonná nyilvánította ipari tanulók számára. A leányokat 1954-ben fiúk váltották fel, az otthont a 31. számú Nyár utcai iskolához csatolták, ahol fűtés-, vízvezeték-, felvonó- és villanyszerelő, bádogos, burkoló és kőfaragó szakmunkástanulókat képeztek. Magam is a Nyár utcában tanítottam, amikor az 1953-as tanév végén megismertem és szeptember 6-án feleségül vettem Kecskeméti Rozáliát, az otthon igazgatóját. Odaköltöztem és ötven évig ott maradtam.
Az 1956. október 23-i események a munkahelyemen, a József Attila út 10.-ben, az Oktatáselméleti Osztályon találtak. Szakmák rendezése, tanterv- és tankönyvkészítés, valamint szakfelügyelet volt a feladatunk. Éppen befejeztük a felvonószerelők tankönyvét Zörgő Gyula igazgatóval. A munkaidő végén pedig beszélgetésre mentem két jól értesült barátomhoz, Szamos Lászlóhoz és Cselőtei Sándorhoz, akik a közlönyt szerkesztették. A balkonról kitekintve láttuk, hogy az utcát sűrű tömeg lepi el a Parlament felé haladva. Fegyelmezetten csasztuskázták: Verjék le a csillagot! Fogyasztja az áramot! Ruszkik, haza! Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?
Hazafelé a Parlamentnél – nehezen átjutva a Margit híd felé – még hallottam Nagy Imre lehurrogását, mikor „Elvtársak!” megszólítással kezdte a beszédét. A leálló villamos vezetője és a kalauznő szerint nem haza, hanem Moszkvába kellene menni, azt szétverni, de én csak a Margit hídon át hazafelé tartottam. Otthon a tanulók is tapasztaltak némi mozgolódást, de fáradtan aludtak. Éjjel a lassan haladó tankok lánca koppant a kövezeten, jelezve, hogy készül valami.
A fiúkat nem ébresztettük reggel, maguk jöttek elő. A konyhán sem főztek, nem érkezhetett személyzet, mert leállt a közlekedés. Nem így a fiúk kíváncsisága! Láttuk az ablakból, ahogy a Vár felől két katona futott a körút felé, egyik térdelve a levegőbe lőtt, míg a másik előrefutott, majd cserélgettek. Az utcán egy éltesebb hölgy néhány fiatalt harcra buzdított, mire megkérdeztem tőle, hogy a saját gyerekeit küldi-e harcba. Egy véres, motoros oldalkocsit hoztak az udvarra, a tankfelvezetőé volt. A családom a pincében húzta meg magát: Rózsika a tizenhárom hónapos és a hétéves gyerekekkel meg az anyósommal. A portára lejött a várbeli kollégiumukból Szántai Lajos egyetemista, és bejött a közelben lakó vöröskeresztes karszalagos ápolónő is.
A harcok csendesedésével a tanulók megkaphatták az ösztöndíjukat és hazamehettek, csak a nyolc állami gondozott maradt, akik inkább Szabó bácsihoz mentek át. A Nyár utcában forradalmi tanácsot választva Homokai József kapott bizalmat, tejet is szerzett a fiacskánknak. Aztán helyette a két tornatanár, Bujtás Balázs és Enders Ede lett a vezető. Nagy hibának tartották a harcképes fiúk hazaengedését, alig maradhattunk a lakásban.

Még november 4. után is kiadták a két dobtáras géppisztolyt két állami gondozottnak: a fűtésszerelő Marcinak és az öttusázó Szőrösnek. A Bakfark Bálint utcában ma egy 2023. október 22-én, a II. Kerületi Önkormányzat által elhelyezett táblácska emlékeztet a tettükre. Történt ugyanis, hogy már csendesedett a háborús zaj, a Széna térre négy tank és tűzfegyverek telepedtek. Váratlanul a kapu előtt géppisztolysorozatokat hallottam, mire a portáról láttam, amint a két „gitározó” – vállukon a „gitárral” – a zárt kapu szétlőtt ablakán mászik be az épületbe. Szabó bácsi csapatából való fiúk voltak azok, akik dobtáras géppisztolyaikkal az utolsó töltényükig lőtték a Széna téren feltűnő szovjet tankokat és fegyvereseket a Bakfark Bálint utcai épület védelmében. A portán Szántai Lajos egyetemista portást és a közelben lakó karszalagos nővérkét találtam, és a szoba ablakán kitekintve láttam meg az orosz tankok felénk forduló csöveit. A kapu elé, mert szétlőnek! – kiabáltam. Összefogózva kimentünk a kapu elé, kiáltva: „Ruszki, igyi szjuda!” (Gyere ide!) Mire hangoskodás, mozgás támadt a tankoknál. Három kiskatonát nógatott maga előtt hozzánk két négycsillagos tiszt. A három katona hármunkat felkísért a padlásra. A szétlőtt tetőhöz érve éppen ki akartam dugni a fejem, amikor a tiszt visszarántott – füttyentett és jött a válasz, majd a sisakját is megforgatva kilépett a padlásra, és mi is utána. Láthattuk a tető nélküli padlásról a romos környéket. A magasabb tiszt az eloltott gyújtólövedékre mutatott, hogy a fasiszták. Mire mutattam rajta a ruszki bukvát (cirill betűs írás – a szerk.), szidva az ősét. A kisebbik tiszt a pisztolya után kapott – értett magyarul, később ezt a pincében megtudhattuk.
Amikor lementünk oda, a sötét pincében egy cső árnyékába lőtt a katona, mire anyósom sikoltozni kezdett, mert azt hitte, kivégzés kezdődött, mire a tiszt megnyugtatta magyarul. Ezt a hét vagy nyolc jelen lévő állami gondozott boldogan fogadta, mire a tiszt az egyik fiatal katonai bekecsére mutatott, és azt mondta: te ezt zabráltad! A másiknál meg a bakancsra, hogy az katonai. A tiszt megszagolta egyik fiú kezét is: Te ránk lőni! Mire többen hátratették a kezüket. A kis tiszt aztán elmondta, hogy a fiúknak csak kézi fegyverük van. De hozzátette, hogy hát van sok ruszki katona és „a nehézfegyverekkel a szétlőtt ház agyonnyom, mint tégla a kisegeret.”

1956 novembere után lassanként a tanulók is visszaszállingóztak. Az első konyhavezető francia sajtos tésztát készíttetett, de a tanulók nem ették meg, mert sajtkukacnak nézték a sajtot, így megmaradt az ünnepinek szánt sajtos tészta a sertéstartó maradékszállító örömére. Visszatért a szaki néni mákos tésztája és bablevese. Aztán férfi vezetőt kapott a kollégium, a régi vezető a fővárosnál, én pedig az iparban helyezkedtem el. Az épület őrzőjeként még a feleségem halála után is ott maradtam 2002-ig. Közel ötven éven át éltem a kollégiumban és állandó lakóként az utcában. Még a nyári szünetben is vigyáztunk az épületre a portást helyettesítve.
Lengyel Gábor
A mellékletet összeállította: Viczián Zsófia

















